Egyszer, ha már elérhetetlen távolságban leszek tőled

Egyszer, ha már elérhetetlen távolságban leszek tőled fiam és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél, nem hagyva magad körül porszemnyi emléket sem, mi rólam mesél, jusson eszedbe gyermekkorod mosolygó napjai. Láss magad előtt egy képet, ahol ketten állunk, te meg én… Talán hároméves lehettél, mikor határozott szavakkal mondtad – szeretlek- S abban a pillanatban valami leírhatatlanul jó érzés melengette lelkemet Hittem, hogy az életnek, ennél boldogabb percei nincsenek, nem lehetnek, mert, aki így szeret, az soha nem fájdíthat szíveket. Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel esdőn néztél rám s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád, hogy karomba vegyelek, mert, ha ölelhettelek, felszáradtak arcunkról a könnyek s napfénnyé változtak az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek. Emlékszel, elengedtelek, mikor szabadságra vágytál. Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas, mely, akkor is átszeli a tengert, ha tajtékzó hullám sodorja… De az a sas, az a sas, fiam, a végtelenbe szállva is tudja, honnan indult el, és hol van régi otthona. – Kun Magdolna