Az élet igazságai » Page 3

Steve Jobs utolsó szavai bele fognak égni az agyadba. Egy életre.

st

 

“Az üzleti világban elértem a siker csúcsát. Mások szemében az életem maga siker megtestesítője.

Ugyanakkor, a munkától eltekintve, kevés örömöm van. A legvégén a vagyon csak egy olyan tény, amihez ugyanúgy hozzászokunk.

Ebben a pillanatban, a betegágyon fekve és visszaemlékezve az életemre, felismerem, hogy mindaz a gazdagság és elismerés, amire annyira büszke voltam, elhalványul és jelentéktelenné válik, ahogy egyre közeledik a halál.

A sötétségben látom az életben tartó gépek zöld fényeit és hallom a búgó hangjukat, egyre közelebb érzem a halált.

Most már tudom, amikor elegendő vagyont halmoztunk fel, mely élethosszig kitart, más dolgokat kellene keresnünk, amelyeknek nincs köze a vagyonhoz.

Valami sokkal fontosabbat:

Talán kapcsolatokat, talán művészetet, talán fiatalabb korunk álmait…

A vagyon folyamatos üldözése csak egy önmagából kifordult személyt hoz létre belőlünk, amilyen én is vagyok.

Isten adta képességünk érezni mindenki szívében a szeretetet, nem pedig a vagyon által előidézett illúziókat.

Az életem során megszerzett vagyont nem vihetem magammal.

Amit magammal vihetek, az csak a szeretet által kiváltott emlékek.

Ez az igazi gazdagság, mely követni fog, elkísér, erőt és fényt ad.

A szeretet ezer mérföldeket képes utazni. Az életben nincsenek határok. Menj, ahova akarsz. Érd el a magasságot, amit el akarsz érni. Minden ott van a szívedben és a kezeidben.

Melyik a világ legdrágább ágya? – A beteg ágya.
Alkalmazhatsz valakit, hogy vezessen helyetted, csináljon neked pénzt, de nem vehetsz rá senkit, hogy viselje el a betegségedet helyetted.

Az anyagi dolgokat megtalálhatjuk, ha elvesznek. Egyetlen dolog van, amit nem találhatunk meg, ha elvesztettük – az Életet.

Amikor valaki bemegy a műtőszobába, észreveszi, hogy van egy könyv, aminek az olvasását még nem fejezte be – “Az egészséges élet könyve”.

Bármely szakaszában is vagyunk pillanatnyilag az életünknek, egyszer majd szembesülünk azzal a nappal, amikor behúzzák a függönyt.

Gondosan őrizd a szeretetet a családodért, a szeretetet a házastársadért, a szeretetet a barátaidért…

Bánj jól magaddal! Törődj másokkal!”

Hirdetés

Kirabolta a magyar kisfiút az aljas tolvaj, nem akárki tanította végül móresre!

Harcsa Norbert, a 28 éves, középsúlyú profi ökölvívó néhány nappal ezelőtt visszaadta egy magyar kisfiúnak a telefonját és a reményt.

A 10 éves Balázst Budapesten, az 5. kerületben a nyílt utcán rabolták ki. Egy férfi elvette tőle a mobilját és elrohant vele.

Ám Harcsa Norbert pont arra járt. Az esetről maga a bokszoló számolt be Facebook oldalán:

“Nem is én lennék… elindulok mérlegelni, erre belefutok egy kisfiúba, aki zokog!

Mondom, mi a baj kishaver?

Mondja keservesen sírva, hogy egy bácsi elvette a telefonját! Na mondom, defasza… látom az utca túloldalán fut egy paraszt veszettül!

Mondtam a kiskölyöknek, ne idegeskedj, mindjárt meglesz a telefonod!

Elkezdek futni a csávó után, észrevett, szégyenszemre alig tudtam utolérni! :-) Pont a rendőrség előtt értem utol, elkaptam, majd a rend őrei közbe is léptek!

En késesben vagyok a mérlegről, de a kisfiúnak megvan a telefonja, es nagyon hálás! Ez jó, az viszont, hogy olyan patkány világban élünk, ahol kisgyerekeket kirabolnak, az elszomorító…”

Harcsa Norbert ezután rögtön a mérlegelésre sietett, ám a kisfiú édesanyja mindenképpen szerette volna felkutatni fia jótevőjét.

A bejegyzésnek hála, sikerült megtalálnia Harcsa Norbertet. Felhívta és telefonon köszönte meg neki, amit tett, a profi bokszoló pedig meghívta őket a székesfehérvári meccsére.

 

kirabolta-a-magyar-kisfiut

A találkozó után Norbi a Facebookon üzent a családnak:

“Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttetek! Őszintén! És örülök, hogy útjaink kereszteződtek, látszik, hogy a mindenetek a kisfiú, örülök, hogy segíthettem, világi aranyos duma is van nála, menő felnőtt lesz belőle! A második mondata az volt hozzám, hogy van otthon egy törpe harcsája! :D :D Isten áldjon benneteket! :)”

Nagyon örülünk, hogy végre olyan történetről számolhattunk be, ami happy enddel ért véget! Minden elismerésünk Norbinak!

Jó, hogy vannak még igazi, magyar, hétköznapi szuperhősök!

Ha szerinted is, ne felejtsd el megosztani a történetet! 

Forrás:

Hirdetés

A pénztárosnő ki akarta oktatni az idős nénit, ám a néni úgy helyre tette, hogy csak na!

a-penztarosno-ki-akarta-oktatni-az-idos-nenit2
Nemrég egy szupermarketben vásároltam, amikor a fiatal pénztáros hölgy azt javasolta nekem, hogy inkább a saját táskáimat használjam, mert a műanyag zacskó nem környezetbarát. Bocsánatot kértem, és elmondtam neki, hogy „az én időmben nem volt még ez a „zöld” dolog.

A hölgy azt válaszolta, hogy „azért van ma ezzel problémánk, mert az Önök generációja nem törődött eléggé azzal, hogy a környezetet megóvja a jövő nemzedékének”.

Elgondolkodtam. És szépen mesélni kezdtem a pénztárosnak, hogyan is volt a “mi időnkben”:

Annak idején visszavittük a tejesüvegeket, üdítősüvegeket és sörösüvegeket a boltba. A boltból visszakerültek az üzembe, ahol mosás és sterilizálás után újratöltötték őket. Így voltak mindig újrahasznosítva. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

A lépcsőn gyalog jártunk, mert nem volt mozgólépcső minden boltban és irodaházban. Gyalog mentünk a boltba, nem pattantunk be a 300 lóerős verdánkba, valahányszor volt valami elintéznivalónk kétsaroknyira. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Annak idején kimostuk a gyerekpelenkát, mert nem volt még eldobható pelenka. A ruhát szárítókötélen szárítottuk, nem pedig egy 240 voltot zabáló masinában. A szél- és a napenergia szárította a ruhákat a mi időnkben. A gyerekek a testvéreiktől örökölt ruhákban jártak, nem kaptak mindig vadonatúj göncöket. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Annak idején egy tévé volt egy háztartásban, nem pedig szobánként. A konyhában kézzel kavartuk az ételt, mert nem volt elektromos gépünk, ami mindent megcsinált volna helyettünk. Ha törékeny tárgyat akartunk postán küldeni, régi újságpapírokba csomagoltuk, hogy megvédjük, nem pedig buborékfóliába.

Annak idején nem használtunk benzinmotoros fűnyírót. A füvet emberi erővel hajtott tologatós fűnyíróval nyírtuk. A munka jelentette számunkra a testmozgást, ezért nem kellett fitnesztermekbe járnunk, hogy árammal működő futópadon fussunk. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Ivókútból ittunk, ha szomjasak voltunk, nem vettünk műanyag palackos vizet, valahányszor inni akartunk. A tollakat újratöltöttük tintával, ahelyett, hogy mindig új tollat vettünk volna. A borotvában csak a pengét cseréltük, nem dobtuk el a teljes borotvát csak azért, mert a pengéje életlen lett. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Annak idején az emberek buszra szálltak, a gyerekek biciklivel vagy gyalog mentek iskolába, és nem használták az anyukájukat 24 órás taxiszolgálatként. Egy szobában egyetlen konnektor volt. Nem volt szükségünk egy rakás konnektorra, hogy több tucat készüléknek áramot biztosítsunk. És nem volt szükségünk számítógépes kütyüre és az űrben keringő műholdaktól érkező jelekre ahhoz, hogy megtaláljuk a legközelebbi pizzériát.

Hát nem szomorú, hogy a mostani generáció arra panaszkodik, hogy mi öregek milyen pazarlók voltunk, csak mert ez a „zöld” dolog még nem létezett annak idején?

Durván beszólt a néninek a bunkó anyuka, ám a rocker srác reakciója mindent vitt!

56-os_villamos-jpg-1200x0_q85

A helyszín Budapest, egy tömött 56-os villamos, és két egymással szemben lévő szék. Az egyiken egy ápolt, kedves arcú öreg néni ül, a másikon egy nő, gyerekével az ölében.

A kissrác folyton himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe. A nénit mindez láthatóan nagyon zavarja, de nem szól rögtön az anyukának, hisz a gyerek egészen kisfiú még. Inkább próbál szegényke hátrébb húzódni, hátha nem ér el odáig a gyerek lába.

De a rugdosás tovább folytatódik, az anya pedig nagyon nem akarja észrevenni, mi történik.

A néni udvariasan megszólítja az anyát:

„- Elnézést, kedves, de a kisfiú folyamatosan rugdossa a lábamat, és ez már az én koromban nem tréfa, eltalál egy csontot, vagy egy eret, akkor  lehet, hogy járni sem fogok tudni. Legyen szíves, szóljon rá.”

„Csak nem gondolja, hogy pont egy ilyen vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet! Foglalkozzon a saját dolgával, ne engem oktasson!” – kiabál rá a nő.

A villamoson mindenki megdöbbenéssel hallgatja végig a jelenetet, majd egy rocker fiú (acélbetétes bakancs, tar frizura, bőrkabát) kiveszi a szájából a rágót, és a bunkó anya hajába nyomja. Majd közömbös hangon odaszól:
– Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

Na, a nő arckifejezése – gondolhatod… Az egész hetem feldobta, hogy ezt láthattam!

Neked is tetszett a történet? Akkor ne felejtsd el megosztani!

A kisgyerek csak sírt és sírt. Ekkor a buszvezető különös dolgot mondott a mikrofonba

159_busz-jpg-1200x0_q85

Az alábbi beszámolót a 159-es busz egyik utasa tette közzé a Facebookon, mi is ott botlottunk bele:

A végállomáson felszállt a buszra egy anyuka két kicsi gyermekével, az egyik babakocsiban, a másik már nagyobbacska volt. A busz elindult, tele volt, lassan haladt, mert nagy volt a forgalom. A kisebbik gyerek elkezdett sírni, de nagyon. Lépésben haladtunk és a kicsi csak sírt.

Egyszer csak a buszvezető hangját hallottuk: “Ne sírj, kicsi! Mindjárt kapcsolok neked egy kis zenét. De várj, még híreket mondanak.”

A gyerkőc elhallgatott és figyelt :) A felnőttek szája fülig ért, és mosolygó, csillogó szemekkel néztek egymásra.

Aztán valóban jött egy kis zene, de a gyerkőcnek valószínűleg nem tetszett és újból sírt. A buszvezető pedig mesébe kezdett:

Egyszer volt, hol nem volt… és megállótól megállóig mondta a mesét, beleszőve, hogy milyen megálló következik. A leszálló utasoktól elköszönt és jó pihenést kívánt. A sírás is megszűnt. A felnőttek viszont azt gondolom, hogy mosolyogva értek tegnap este haza, bármi történt a munkahelyen vagy bevásárlás közben a boltban.

Leszálláskor előre mentem az első ajtóhoz és megköszöntem a különleges utat. Ez a 159-es busz volt és egy nagyon fiatal és nagyon kedves buszvezető. Sok ilyen kedves embert kívánok magunknak és nemcsak a 159-es buszon! :)

Milyen tanulságos történet! Mennyi minden jobbá tehető lenne egy kis odafigyeléssel! Ez a gesztus a buszvezetőnek szinte semmibe sem került, mégis több embert is boldoggá tett vele! Innen is gratulálunk és köszönjük!

Go to Top