Az élet igazságai » Page 5

Kirabolta a magyar kisfiút az aljas tolvaj, nem akárki tanította végül móresre!

Harcsa Norbert, a 28 éves, középsúlyú profi ökölvívó néhány nappal ezelőtt visszaadta egy magyar kisfiúnak a telefonját és a reményt.

A 10 éves Balázst Budapesten, az 5. kerületben a nyílt utcán rabolták ki. Egy férfi elvette tőle a mobilját és elrohant vele.

Ám Harcsa Norbert pont arra járt. Az esetről maga a bokszoló számolt be Facebook oldalán:

“Nem is én lennék… elindulok mérlegelni, erre belefutok egy kisfiúba, aki zokog!

Mondom, mi a baj kishaver?

Mondja keservesen sírva, hogy egy bácsi elvette a telefonját! Na mondom, defasza… látom az utca túloldalán fut egy paraszt veszettül!

Mondtam a kiskölyöknek, ne idegeskedj, mindjárt meglesz a telefonod!

Elkezdek futni a csávó után, észrevett, szégyenszemre alig tudtam utolérni! :-) Pont a rendőrség előtt értem utol, elkaptam, majd a rend őrei közbe is léptek!

En késesben vagyok a mérlegről, de a kisfiúnak megvan a telefonja, es nagyon hálás! Ez jó, az viszont, hogy olyan patkány világban élünk, ahol kisgyerekeket kirabolnak, az elszomorító…”

Harcsa Norbert ezután rögtön a mérlegelésre sietett, ám a kisfiú édesanyja mindenképpen szerette volna felkutatni fia jótevőjét.

A bejegyzésnek hála, sikerült megtalálnia Harcsa Norbertet. Felhívta és telefonon köszönte meg neki, amit tett, a profi bokszoló pedig meghívta őket a székesfehérvári meccsére.

 

kirabolta-a-magyar-kisfiut

A találkozó után Norbi a Facebookon üzent a családnak:

“Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttetek! Őszintén! És örülök, hogy útjaink kereszteződtek, látszik, hogy a mindenetek a kisfiú, örülök, hogy segíthettem, világi aranyos duma is van nála, menő felnőtt lesz belőle! A második mondata az volt hozzám, hogy van otthon egy törpe harcsája! :D :D Isten áldjon benneteket! :)”

Nagyon örülünk, hogy végre olyan történetről számolhattunk be, ami happy enddel ért véget! Minden elismerésünk Norbinak!

Jó, hogy vannak még igazi, magyar, hétköznapi szuperhősök!

Ha szerinted is, ne felejtsd el megosztani a történetet! 

Forrás:

Hirdetés

A pénztárosnő ki akarta oktatni az idős nénit, ám a néni úgy helyre tette, hogy csak na!

a-penztarosno-ki-akarta-oktatni-az-idos-nenit2
Nemrég egy szupermarketben vásároltam, amikor a fiatal pénztáros hölgy azt javasolta nekem, hogy inkább a saját táskáimat használjam, mert a műanyag zacskó nem környezetbarát. Bocsánatot kértem, és elmondtam neki, hogy „az én időmben nem volt még ez a „zöld” dolog.

A hölgy azt válaszolta, hogy „azért van ma ezzel problémánk, mert az Önök generációja nem törődött eléggé azzal, hogy a környezetet megóvja a jövő nemzedékének”.

Elgondolkodtam. És szépen mesélni kezdtem a pénztárosnak, hogyan is volt a “mi időnkben”:

Annak idején visszavittük a tejesüvegeket, üdítősüvegeket és sörösüvegeket a boltba. A boltból visszakerültek az üzembe, ahol mosás és sterilizálás után újratöltötték őket. Így voltak mindig újrahasznosítva. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

A lépcsőn gyalog jártunk, mert nem volt mozgólépcső minden boltban és irodaházban. Gyalog mentünk a boltba, nem pattantunk be a 300 lóerős verdánkba, valahányszor volt valami elintéznivalónk kétsaroknyira. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Annak idején kimostuk a gyerekpelenkát, mert nem volt még eldobható pelenka. A ruhát szárítókötélen szárítottuk, nem pedig egy 240 voltot zabáló masinában. A szél- és a napenergia szárította a ruhákat a mi időnkben. A gyerekek a testvéreiktől örökölt ruhákban jártak, nem kaptak mindig vadonatúj göncöket. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Annak idején egy tévé volt egy háztartásban, nem pedig szobánként. A konyhában kézzel kavartuk az ételt, mert nem volt elektromos gépünk, ami mindent megcsinált volna helyettünk. Ha törékeny tárgyat akartunk postán küldeni, régi újságpapírokba csomagoltuk, hogy megvédjük, nem pedig buborékfóliába.

Annak idején nem használtunk benzinmotoros fűnyírót. A füvet emberi erővel hajtott tologatós fűnyíróval nyírtuk. A munka jelentette számunkra a testmozgást, ezért nem kellett fitnesztermekbe járnunk, hogy árammal működő futópadon fussunk. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Ivókútból ittunk, ha szomjasak voltunk, nem vettünk műanyag palackos vizet, valahányszor inni akartunk. A tollakat újratöltöttük tintával, ahelyett, hogy mindig új tollat vettünk volna. A borotvában csak a pengét cseréltük, nem dobtuk el a teljes borotvát csak azért, mert a pengéje életlen lett. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.

Annak idején az emberek buszra szálltak, a gyerekek biciklivel vagy gyalog mentek iskolába, és nem használták az anyukájukat 24 órás taxiszolgálatként. Egy szobában egyetlen konnektor volt. Nem volt szükségünk egy rakás konnektorra, hogy több tucat készüléknek áramot biztosítsunk. És nem volt szükségünk számítógépes kütyüre és az űrben keringő műholdaktól érkező jelekre ahhoz, hogy megtaláljuk a legközelebbi pizzériát.

Hát nem szomorú, hogy a mostani generáció arra panaszkodik, hogy mi öregek milyen pazarlók voltunk, csak mert ez a „zöld” dolog még nem létezett annak idején?

Hirdetés

Durván beszólt a néninek a bunkó anyuka, ám a rocker srác reakciója mindent vitt!

56-os_villamos-jpg-1200x0_q85

A helyszín Budapest, egy tömött 56-os villamos, és két egymással szemben lévő szék. Az egyiken egy ápolt, kedves arcú öreg néni ül, a másikon egy nő, gyerekével az ölében.

A kissrác folyton himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe. A nénit mindez láthatóan nagyon zavarja, de nem szól rögtön az anyukának, hisz a gyerek egészen kisfiú még. Inkább próbál szegényke hátrébb húzódni, hátha nem ér el odáig a gyerek lába.

De a rugdosás tovább folytatódik, az anya pedig nagyon nem akarja észrevenni, mi történik.

A néni udvariasan megszólítja az anyát:

„- Elnézést, kedves, de a kisfiú folyamatosan rugdossa a lábamat, és ez már az én koromban nem tréfa, eltalál egy csontot, vagy egy eret, akkor  lehet, hogy járni sem fogok tudni. Legyen szíves, szóljon rá.”

„Csak nem gondolja, hogy pont egy ilyen vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet! Foglalkozzon a saját dolgával, ne engem oktasson!” – kiabál rá a nő.

A villamoson mindenki megdöbbenéssel hallgatja végig a jelenetet, majd egy rocker fiú (acélbetétes bakancs, tar frizura, bőrkabát) kiveszi a szájából a rágót, és a bunkó anya hajába nyomja. Majd közömbös hangon odaszól:
– Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

Na, a nő arckifejezése – gondolhatod… Az egész hetem feldobta, hogy ezt láthattam!

Neked is tetszett a történet? Akkor ne felejtsd el megosztani!

A kisgyerek csak sírt és sírt. Ekkor a buszvezető különös dolgot mondott a mikrofonba

159_busz-jpg-1200x0_q85

Az alábbi beszámolót a 159-es busz egyik utasa tette közzé a Facebookon, mi is ott botlottunk bele:

A végállomáson felszállt a buszra egy anyuka két kicsi gyermekével, az egyik babakocsiban, a másik már nagyobbacska volt. A busz elindult, tele volt, lassan haladt, mert nagy volt a forgalom. A kisebbik gyerek elkezdett sírni, de nagyon. Lépésben haladtunk és a kicsi csak sírt.

Egyszer csak a buszvezető hangját hallottuk: “Ne sírj, kicsi! Mindjárt kapcsolok neked egy kis zenét. De várj, még híreket mondanak.”

A gyerkőc elhallgatott és figyelt :) A felnőttek szája fülig ért, és mosolygó, csillogó szemekkel néztek egymásra.

Aztán valóban jött egy kis zene, de a gyerkőcnek valószínűleg nem tetszett és újból sírt. A buszvezető pedig mesébe kezdett:

Egyszer volt, hol nem volt… és megállótól megállóig mondta a mesét, beleszőve, hogy milyen megálló következik. A leszálló utasoktól elköszönt és jó pihenést kívánt. A sírás is megszűnt. A felnőttek viszont azt gondolom, hogy mosolyogva értek tegnap este haza, bármi történt a munkahelyen vagy bevásárlás közben a boltban.

Leszálláskor előre mentem az első ajtóhoz és megköszöntem a különleges utat. Ez a 159-es busz volt és egy nagyon fiatal és nagyon kedves buszvezető. Sok ilyen kedves embert kívánok magunknak és nemcsak a 159-es buszon! :)

Milyen tanulságos történet! Mennyi minden jobbá tehető lenne egy kis odafigyeléssel! Ez a gesztus a buszvezetőnek szinte semmibe sem került, mégis több embert is boldoggá tett vele! Innen is gratulálunk és köszönjük!

Dóra felháborodott és jól megírta: ez lenne a nők szerepe a mai világban?

14782572116635_89357017_db

Dóra egész egyszerűen megelégelte azt, amit maga körül lát. Hogy ki a férfi, és hol van a nő helye? Ezekre kereste a választ és bizony nem fukarkodott a jelzőkkel! Biztos, hogy egy pár embernél ki fogja verni a biztosítékot! Nem is teszünk hozzá semmit, olvasd el és írd le, egyet értesz a vele:

“Ilyen világban kell élnünk. Emancipációért sír a nők egyik fele, a másik meg arra vágyik, hogy nevörevör ne kelljen egy gyufaszálat se keresztbe tennie, mert neki alanyi jogon jár, hogy eltartsák. Bullshit. Nincs a kettő között egy arany középút?

Ez az egész világ férfi-nő szerepestül egy nagy fos, el van rontva. Néha úgy érzem, jobb lenne ha felvennék egy felcsatolható műbránert és tényleg seggbe büntetném a fél világot, de úgy istenigazából. Azokat, akik férfinak merik hívni magukat és azokat a nőket is, akik miatt a fél férfi társadalom meg van bolondulva.

Most ez a kifakadás saját nyomorból indult, de más csajokkal beszélgetve, valahogy mégis oda jutok, hogy globálisan van ez elcseszve. Tisztelet a kivételnek, (mert elvétve ismerek pár fiút, akinek helyén van az esze, meg a szíve) de mi van veletek férfiak?

Nekem nem okoz problémát ötven kilós nőként fél köbméter földet odébb lapátolni, meg hetvenkilós hengerrel harcolnom a kertemben. De nem, nem akarom ezt csinálni, sőt gyűlölöm! Nem küzdök azért, hogy katona lehessek, meg pilóta, meg multicégnél igazgató. De rákényszerít az élet minden férfi melóra, mert nevetségesen hangzik, de magad uram, ha szolgád nincsen. Csak már elfáradtam… abban, hogy vízvezetéket szerelek, tüzépbe megyek, ások, gereblyézek, aztán szépen hajat mosok, sminkelek és elmegyek fellépésre, fotózásra, beöltözöm tüllbe meg csipkébe és eladom magam a nőiességemmel, és rebegtetem a pilláim. A vízhólyagos tenyeremre meg kesztyűt húzok. Mindezt azért, mert keresem az arany középutat és ezért rohadtul nem találok semmit.

Közben a férfi társadalom fele az edzőtermekben szocializálódik, kockahas meg minden, de egy lapátot derogál megfogni, mert szálka megy a kezébe, meg koszos lesz a nájkidzsoging. Lehet azt se tudják, mi fán terem a gereblye.

A női társadalom fele meg a műkörmét reszelgeti és fel van háborodva, hogy az edzőtermes manusok elhagyták őt mucikáért, mert mucikában több a potenciál a virításhoz, meg az implantátuma is nagyobb. Aztán kiderül, hogy mucika Svájcban dolgozik, mint “pultos”, és ez tök jó, mert lehet tankolni a bömöst, meg apának is jut ájfonhét. Ha meg alapjáraton van miből tankolni a bömöst, mert apu teli van, mint a délibusz, akkor mucika hóna alá csap egy guccsi táskát és már nem kell pultos legyen Svájcban. Majd aztán ott is jön valaki, nagyobb implantátummal. Az örök körforgása az életnek. Hagyjuk is ezt a szubkultúrát, mert ha nem az edzőteremben szocializálódott egyedekről beszélünk is, akkor is hatalmas baj van a fejekben ezekkel a férfi kontra nő üggyel kapcsolatban, ez márpedig biztos.

Szóval, hogy legyünk nők? Ha nincs saját keresetünk, hagyományos nőként élünk és gyereket szülünk, kiszolgáltatva vagyunk nektek és ki tudja mikor jön egy szebb, fiatalabb.
Ha eltartjuk magunkat, az olyan nehéz egyedül, hogy kidolgozzuk a belünket, megkeményedünk. Ezért nem számíthatunk rátok, mert erősek vagyunk, ijesztően öntudatosak és ti ezt nem szeretitek.
Hol a középút?

Az értelmesebb nőnek pöcse nő lassan, és nem is kell hozzá felcsatolható bré, hogy seggbe alázzunk bárkit… Csak bakker a lelkünk mélyén mégiscsak nők akarunk lenni. Szeretve, oltalmazva lenni, rábízni magunkat egy erős férfi karra és lélekre. Faszba az emancipációval, fel akarunk nézni rátok, de nem azért, mert fekvenyomtok száz kilót, hanem mert becsavartok egy villanykörtét használati utasítás nélkül és számíthatunk rátok. Hogy nem csaltok meg, hogy nem hazudtok, hogy hiteles a szavatok, hogy nem dugtok félre a kolléganőtökkel, hogy megbecsültök. Társak akarunk lenni, nem egyenjogúak. Mert a kettő nem egészen ugyanaz.”

Sok az igazság Dóra szavaiban, és az igazi kérdés tényleg ez az utolsó mondat… hogyan legyünk egymás társai!?

Forrás: Facebook – zsircapa.info

Go to Top